Ott tartottam, hogy rádöbbentem: beleszerettem DD-be. Most nem tudom innen folytatni, akármennyire is szeretném. A jelenünk, vagy legalábbis a közelmúltunk nem enged a múltunkra koncentrálni. Eltévedtem az idei tavasz-nyár útvesztőjében, és csak akkor tudok visszakanyarodni a tavaly történtekhez, ha végig jártam az utat, amire nemrég sodort az élet.
Ez tehát a második évad. 2014 áprilisa.
DD és én immár együtt. Egymás mellett, jóban és rosszban. Nem mellettem alszik el éjszaka, és nem mellettem ébred. De az enyém minden ébren töltött perce, és az enyém minden álma is. Ez nem mindig elég, de több, mint amit néhány hónappal ezelőtt remélni mertem, hogy valaha is kapok belőle. Gyakran látjuk egymást, ha csak napi 10 percre is, de megoldjuk. Szerelmesek vagyunk, életünkben először. Mindig van némi lopott időnk egymásra. Annál is inkább, mert én éppen nem dolgozom, az ő munkabeosztása pedig heti 2-3 szabadnappal jár, aminek minden egyes délelőttjét együtt töltjük. Le nem szakadunk egymásról, nem tudunk elég közel lenni a másikhoz, szimbiózisban élünk. Az álom és a valóság nálunk egybe forrt.
Szóval április… Mikor is először vetődött fel, hogy ha a jelen helyzetben teherbe esnék, mit tennék. Nem légből kapott kérdés volt, egyszerűen csődöt mondott a latex védelmi rendszer, amit 72 órán belül orvosoltunk. De mégis megfogalmazódott bennünk a kérdés: mi lenne a helyes, és ezt a helyes döntést milyen szinten képes befolyásolni a szív.
Tanácstalanul ültünk az autóban. Mi lesz, ha az orvos által felírt gyógyszer nem segít? Hogyan tovább? Van három gyerekünk, egyikük sem szerelemgyerek. És akkor ide pottyanna egy kisember, aki a miénk. Akarnánk őt? Ha akarnánk, hogyan válhatnánk egy családdá? Minden adott: szerelem, bizalom, tisztelet, megbecsülés… Minden, de minden tökéletes, leszámítva az anyagiakat. Felőrölnek a hiteleink, a kiadásaink. Ahhoz, hogy ő el tudjon szakadni a jelenlegi környezetéből, legalább a mostani havi bevételünk négyszeresére lenne szükségünk. Ha munkát vállalok, még mindig csak a másfélszerese lesz meg. Mehetünk a híd alá. Vagy kimehet külföldre dolgozni, és gyakorlatilag kevesebbet látom, mint most. Nem, ennek így nincs értelme.
– Mit várnál tőlem, kicsim? – kérdeztem rá, miközben egyik cigit gyújtottuk a másik után. – Ugye nem azt? Mondd, hogy nem azt… – kérleltem.
– De. Pontosan azt – felelte tárgyilagosan. – Nem tarthatnád meg. Mindent tönkretenne.
Újabb cigi. A füstfelhőben szinte elvesztek a szavaim: – Tudod, hogy én azt soha! Nem lennék rá képes! Nem tudnám megölni!
Teljesen padlót fogtam. Szinte szuggeráltam a bennem ragadt sejteket, hogy tegyék, pontosabban ne tegyék a dolgukat, és maradjon minden úgy, ahogy eddig. Nem kerülhetek ilyen helyzetbe. Mert akkor vagy DD-től kell elbúcsúznom, vagy önmagam azon részétől, aki elítél mindent, ami végét veti egy életnek. Főleg ANNAK az életnek…
– Cica, te is tudod, mi lenne a helyes – nézett mélyen a szemembe. – Azt is tudod, hogy attól, hogy most még nincs itt az ideje, egyszer el fog jönni. De az még nem most lesz. És bármi ilyesmi történik, légy észnél, kérlek.
Nehéz volt kimondanom, de megtettem: – Rendben, DD. Megígérem neked. Ha egyszer, idő előtt ilyen helyzetbe kerülünk, mindent úgy csinálok, ahogy szeretnéd.
De igyekeztem tenni róla, hogy ne kerüljünk ilyen helyzetbe. Visszaálltam a gyógyszerre. És az első két levél még egész biztos védelmet is nyújtott…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: